Gregory Maguire. A Boszorkány – A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora

Mucsi Boglárka vendég postja.

A művésznő grafikái többek között itt és itt láthatók.

A művésznő mellesleg a húgom. :)

Eredeti cím: Wicked: The Life And Times of the Wicked Witch of the West

Kiadó: Kelly Kiadó (2009)

Fordító: Pék Zoltán

Szerkesztő: Feje Ágnes és Illés Róbert

Oldalszám: 425.

Miért akarjuk elolvasni?

Mert az Óz, a Nagy Varázslóból ismerjük a Gonosz Nyugati Boszorkányt, és érdekel, hogy hogyan lett gonosz. Már ha egyáltalán valóban gonosz.

Mert nem tántorítanak el a hátsó borítón olvasható „pszichológiai tanulmány és politikai tanmese” kifejezések.

Mert odavagyunk a szép képekért, és ha ezek egy könyv illusztrációi, lényegében bármit elolvasnánk, hogy megtudjuk, miért dajkál majmot egy zöld bőrű nő, miért van szemüvege a kecskének, és hogy a meztelenkedő pár hátterében a macska szereplője-e a könyvnek, vagy csak a rajzoló fantáziájának szüleménye.

Melena, az Eminens Tropp unokája, az unatkozó és laza erkölcsű nemeslány, megszökik egy jóképű, és buzgó pappal. Valamivel később egy nyomorgó faluban találja magát, ahol férje térít – ő pedig sehogy sem tudja felidézni, vajon ki lehet az apja újszülött, zöld bőrű leányának. A csecsemőé, aki éles fogakkal született, akit képtelenség megfürdetni, és akinek első szava az, hogy „Rémség”.

Óz országában járunk, emberek, kvarangyok, nyugorok, gillikinek és még ki tudja hányféle nép és törzs lakhelyén. Nem sokkal korábban egy titokzatos Varázsló érkezett, egyenesen az égből, léghajóval, hogy átvegye a hatalmat. Intézkedései nyomán kizsákmányolás, pusztulás, és rabszolgaság sújtja az országot. A gyengéket leigázzák, az intelligens és civilizált Állatokat lelketlen állatokká degradálják, és épül a hatalom terjeszkedésének rettenetes jelképe, a Sárgaköves út.

A zöldbőrű Elfaba felcseperedve az ellenállást választja – és a magányos küzdelmet. Nemcsak a sorsát befolyásoló vélt vagy valós hatalmak, mint a Névtelen Isten és a Varázsló ellen, hanem azzal a kínzó kérdéssel is, hogy vajon létezik-e lélek, vajon neki van-e lelke.

Győzedelmeskedhet-e ez a különös teremtés, akinek tüskés természete lágy szívet, törékeny külseje acélos jellemet rejt? Elnyerheti-e a jutalmát mindazért, amit fel kellett áldoznia – barátaiért, családjáért, szerelméért? És főleg – helyesen teszi-e, ha a háttérben marad az, aki képes volna igazságosan vezetni az országot?

És mi történik, ha ebbe a forrongó országba belecsöppen egy kansas-i kislány?

Gregory Maguire regénye abszolút lebilincselő, az első oldaltól az utolsóig. A történet több rétegű, és mindegyik réteg remek. Olvashatjuk a könyvet úgy, mint Elfaba életrajzát, a lányét, aki zöld bőrrel született, de aki mégis bátorságával és éles eszével tűnt ki a tömegből, s akiből később elszánt terrorista lett.

Vagy tekinthetjük krónikaként, a Varázsló hatalomátvételének, a termékeny ám csekély mennyiségű smaragdot is rejtő földek feltörésének, szuverén államok erőszakos fúziójának, dolgos, egyszerű emberek leigázásának leírásaként.

Olvashatjuk a vallás és az ateizmus szembeállításának példájaként is. És végül foghatjuk úgy kezünkbe a könyvet, mint a kis Elfaba az üvegfújótól kapott pirosban játszó tükördarabját, amiben, ha torzul is, de a mi világunk tükröződik vissza.

Ami gondoskodik róla, hogy biztosan ne unjunk rá ezekre a súlyos témákra, az a finom humor, ami végig átszövi a könyvet. Az erotika, ami néhol vulgáris, máskor bájos, sőt, még egy orgiának is tanúi lehetünk. A mágia, amiből épp annyit kapunk, amennyi még magától értetődőnek hat.

De azt hiszem, a legfontosabbak a szerethető karakterek. Elfaba, a barátai, a családja, mind-mind a szívünkhöz nőnek. És a második részben szerencsére sokukat viszont láthatjuk…

Katie Fforde: Love Letters

Eredeti cím: Love Letters

Kiadó: Arrow Books (2010)

Fordító:

Szerkesztő:

Oldalszám: 406.

Miért akarjuk elolvasni?

Katie Fforde rajongók vagyunk.

Kedveljük a klasszikus, modern romantikus regényeket, amely nincs tele ágyjelenettel, és ahol a hősök hús-vér emberek.

Érdeklődünk a könyvkiadás világa iránt.

Ez a regény különös jelentőséggel bír számomra. Annakidején, amikor megjelent, egy amerikai irodalmi magazin, a The View From Here közölt egy könyvkritikát róla, amelyben a kritikus azon fanyalgott, hogy lehet, hogy egy 26 éves hősnőnek nincs egy normális ruhatára, miért kell, hogy a romantikus hősnők életében a változást egy férfi indítsa be, és hogyan lehetséges, hogy egy 26 éves nőnek még sosem volt fiúja.

Én akkor megvédtem a hősnőt, és ezzel kiérdemeltem a kritikustól a tiszteletbeli Katie Fforde nagykövet címet.

Most pedig jöjjön az elfogulatlan olvasói vélemény:

Minden bizonnyal nem a Love Letters Katie Fforde legjobb regénye, de azért érdemes elolvasni.

Laura története mindenki vágyálma, aki a könyvkiadásban szeretne dolgozni. Mielőtt bezárnák azt a független, kis könyvesboltot, ahol dolgozik, még utoljára tartanak egy író-olvasó találkozót. Miközben az olvasók hosszú sorokban kígyóznak a jóképű bestseller szerző aláírására várva, addig az író ügynöke Laura háta mögé lopódzik és megkérdezi, mi a véleménye a szerző legújabb könyvéről. Minthogy Laura őszintén válaszol, hosszas beszélgetés kezdődik a kortárs szerzők munkásságáról, s ez a beszélgetés végül egy megbízatással zárul: Laura segítsen megszervezni egy kisebb zenei-irodalmi fesztivált.

Míg a legtöbbünk azonnal igent mondana egy ilyen felkérésre, az önbizalom hiányos Laura habozik. Aztán persze mégis igent mond, és így egy csomó kedves karakterrel ismerkedünk meg.

Monica lehet az egyik kedvencünk, aki egy lánybanda énekesnője, de nem a Girls Aloud vonulatot képviseli, hanem swinget játszanak. Én így képzeltem el.

Meglepetés lehet azoknak a Katie Fforde rajongóknak, akik hosszú évek óta olvassák az írónő regényeit a meleg legjobb barát, Grant feltűnése. Mert nincs ezzel semmi baj, de a) még mindig nincs minden szinglinek egy meleg legjobb barátja, b) ez a karakter valahogy nem illik a Katie Fforde regényekbe.

Aztán ott van az irodalmi ügynök, a középkorú, de végtelenül színesen öltözködő Eleanora, az aranyszívű sárkány, aki egy kissé szánalmasan fest, hiszen abszolút semmi szükség rá, hogy bolondot csináljon magából, de nagyon rokonszenves figura, mindvégig érződik rajta, hogy vérprofi a szakmájában.

És persze ott van a hős, a visszavonultan élő író, Dermot Flynn. Alighanem Katie Fforde rajong a sötét hajú, kék szemű férfiakért, mert nem Dermot az első ilyen hős, de ugyan ki ne rajongana ezért a vad, ír típusért? Azonban éppen azért, mert nem ő az első ilyen karakter, nem is emelkedik ki a Katie Fforde hősök sorából, egyszerűen csak hozza a jól bevált figurát.

Laura Horsley viszont minden idők legszerencsétlenebb Katie Fforde hősnője. Olyannyira nincs önbizalma (miközben kiváló adottságokkal rendelkezik), hogy az már idegesítő. És néha bizony elég nehéz együtt érezni vele. Így az olvasó valósággal fellélegzik, amikor a regény vége felé kezd magára találni. (Tehát miután olvastam a könyvet, ezen a ponton én is egyetértek a The View From Here kritikusával.)

Ami viszont ezt a könyvet a Katie Fforde-tól jól megszokott színvonal alá süllyeszti az, hogy mintha az írónő elment volna a Nora Roberts irányba. Szex jelenet ugyan még mindig nincs több vagy nyíltabb formában, viszont nagyon cukormázasra és habos-babosra sikerült a vége. Egy kicsit össze van csapva és minden annyira, de annyira tökéletes, hogy irreális. Pedig Katie Fforde-ot éppen azért szeretjük, mert a hősnői és a hősei hús-vér emberek, és bár sosem volt annyira realista, mint mondjuk Lisa Jewell, azért nem is volt ennyire rózsaszín.

Aki régóta olvassa a regényeit, az tudja, hogy kezdetben a hősnői csípős nyelvű, harmincasok voltak. Amikor megjelent a chick-lit, mint műfaj, gondolom szóltak neki, hogy fiatalabb hősnőkkel szélesebb olvasótábort vonzhat. És úgy tűnik, ismét szóltak neki, hogy emelje be a meleg legjobb barát figuráját, és a történet vége legyen hollywoodi álomba illő.

Amikor külföldön amúgy is olyan széles a paletta, és számos romantikus szerző jól megfér egymás mellett, nem biztos, hogy Katie Fforde-ot arra kellene kényszeríteni, hogy megváltoztassa a jól bevált formuláit.

Phil Doran: Csábító Toscana

Eredeti cím: The Reluctant Tuscan

Kiadó: Kelly Kiadó (2005)

Fordító: Draskovics Mariann és Müller Bernadett

Szerkesztő: Dercsényi Dávid

Oldalszám: 316.

Miért akarjuk elolvasni?

Szívesen olvasunk külföldiek, egy idegen országban szerzett személyes tapasztalatairól.

Rajongunk Toscanáért vagy egyáltalán Olaszországért.

Megfogott minket a borító és a fülszöveg.

Az az igazság, hogy a fülszöveg még csak nem is sejteti azt a felhőtlen szórakozást, amelyet végül a könyv nyújt. Mert ugyan ki akar egy, az idegösszeroppanás szélén tántorgó, mogorva, értetlenkedő, középkorú férfiról olvasni, aki vonakodik a varázslatos Itáliába költözni?

Az olvasó Itália varázsáról akar olvasni, arra vágyik, hogy győzzék meg újra és újra, hogy Itália maga a földi paradicsom. Különben is, a férfiak semmit sem értenek!

Aztán az ember, nem törődve a lehangolónak tűnő fülszöveggel mégis úgy dönt, hogy belelapoz a Csábító Toscanába, és azonnal ott ragad. Nagyjából ezen a ponton: „Miközben próbáltam Toscanában megvetni a lábamat, újra felfedeztem önmagamat, feleségemet és kettőnk kapcsolatát.”

Hamarosan kiderül, hogy a szerző mégsem olyan savanyú és értetlen, mint azt a fülszöveg sugallja, csak éppen egy büszke férfi, akinek kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Szerencsére azonban ott van talpraesett felesége, Nancy, aki ugyan szabadidejében a szobrászatnak hódol, valójában azonban Oscar-díjas színésznő álruhában, és aki mindent elkövet, hogy megmentse férjét a teljes idegösszeomlástól.

Miközben egyre szépül a romos „piccoló rustico” számtalan érdekes karaktert ismerünk meg. Ott van az átkozódó szomszédasszony, Vesuvia Pingatore, (micsoda találó név!), a testvére, Mario, aki leragadt Agatha Christie-nél és az 1930-as évek szlengjénél, illetve divatjánál. Umberto, az építkezés irányítója, aki úgy rohangál fel-alá az embereit sürgetve, mint egy „koffein túladagolásos dervis”, és végül, de nem utolsó sorban a polgármester, aki ha nagyon elfoglalt, éppen egy különösen bonyolult puzzle-lel küszködik.

De nem csupán a lerobbant, vidéki házikó felújítása szolgáltatja a bonyodalmat. Úgy tűnik, Phil képtelen kiszállni az idegeit felőrlő hollywoodi gépezetből, és egyre inkább úgy érzi, hogy Nancy nem érti meg. Már-már a váláson töri a fejét, amikor rádöbben, hogy csak Nancyvel lehet teljes az élete, és ő maga az, akinek meg kell változnia.

Phil Doran rendkívül élvezetesen ír. Az olvasó szinte minden második oldalon talál valamit, amin hangosan felnevethet, és ezek a jelenetek még sokáig elkísérik, jóval azután is, hogy kiolvasta a könyvet.

Az olasz kifejezéseket rejtő fejezetcímek pedig, ha arra nem is, hogy fejvesztve Toscanába költözzünk, mindenképpen arra inspirálják az olvasót, hogy egy kicsit jobban elmerüljön ebben a dallamos nyelvben, és legalább alap szinten megtanuljon olaszul.

Érdemes engedni Toscana csábításának!

A könyv a Kelly Kiadónál a legolcsóbb!

I. J. Parker: Sárkánytekercs

Eredeti cím: The Dragon Scroll

Kiadó: Athenaeum (2010)

Fordító: Nagy Gergely

Szerkesztő: Vincze Orsolya

Oldalszám: 349

Miért akarjuk elolvasni?

Szeretjük az ősi Japánban játszódó történeteket.

Kedveljük a történelmi krimiket.

Most ismerkedünk az ősi Japánnal.

Hölgyeim és Uraim!

Amennyiben Önök is éppoly tudatlanok, mint én, fogadják alázatos felvilágosításomat: I. J. Parker (P. D. Jameshez hasonlóan) nő.

Vajon mindenki azonnal férfi írót sejt a monogramokká sűrített keresztnevek mögött, vagy csak én vagyok ennyire előítéletes?

Persze egy jó könyv esetében mit sem számít, hogy a szerzője férfi-e avagy nő.

Amiért mindenképpen vetni akartam egy pillantást az íróra, mielőtt belefogtam ennek a bejegyzésnek a megírásába, az az volt, hogy végtelenül laposnak találtam a szöveget. Annak ellenére, hogy a könyv viszont letehetetlen volt. Máskülönben képtelenség lett volna 3 nap alatt kiolvasni.

Bár más korszakban és más országban játszódik, Kate Furnivall gyönyörű, költői körmondatai és szófordulatai (Az orosz szerető) után hihetetlen csalódást jelentett ezt a döbbenetesen lapos, minden zeneiséget nélkülöző szöveget olvasni. Persze az írónő itt-ott próbálkozik, de erőltetettnek ható sorai meg sem közelítik Kate Furnivall mesteri szó-ötvös művészetét. És azt kívánjuk, bár inkább ne is próbálkozna!

Amit a leginkább szeretni fog az olvasó ebben a könyvben, azok a szereplők. Akitada, Simon Scarrow Catojához hasonlóan egy meglehetősen vértelen hivatalnok. Ahogy azonban haladnak előre az események, akárcsak Cato a Sas sorozatban, Akitada is igazi férfivá és hőssé válik. De nem ő az egyetlen, aki az olvasás során a szívünkhöz nő; valamennyi pozitív hősre szívesen gondolunk vissza miután becsuktuk a könyvet; mindegyikükkel könnyedén azonosul az olvasó.

Ha úgy vesszük, magában a cselekményben sincs semmi különös. Az író egyszerűen a minden mindennel összefügg elvét alkalmazza. Ennek ellenére az események sodrása önkéntelenül is magával ragadja az embert, és csak a könyv végén érzünk némi csalódottságot: hát csak ennyi volt?

És képtelenség szabadulni ettől a csalódottság érzéstől. Az ember annyira szeretné, ha valahogy jobban lenne megírva ez a könyv. Ha a társalgások költőibbek lennének, ha az író tudná, hogyan játsszon a szavakkal, ha lenne hozzá tehetsége (ezt mindenképpen nagyon szeretnénk!). Ha az izgalmas részek arra ösztönöznének, hogy egy picit gyorsabban szedjük a levegőt, ha a szertartások leírása hangsúlyosabb, hosszadalmasabb és ünnepélyesebb lenne… De minden olyan halvány, mint egy kifakult falikárpit. Az olvasó csak falja a sorokat, mert szinte minden oldalon történik valami, de valami mégis hiányzik.

Ennek ellenére a könyv megérdemli a 4 csillagot (5-ből), és érdemes is elolvasni, hiszen láttunk már nagyon pocsékul megírt, mégis letehetetlen könyvet. Ha csupán egy kellemes kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágyunk, bátran emeljük le a polcról a Sárkánytekercset!

Adriana Trigiani: Angyali Cipellők

Eredeti cím: Very Valentine

Kiadó: Kelly Kiadó (2009)

Fordító: Laskay Ildikó

Szerkesztő: Szabó Gábor

Oldalszám: 368

Miért akarjuk elolvasni?

Adriana Trigiani rajongók vagyunk.

Szeretjük az olyan könyveket, ahol a főhős valóra váltja dédelgetett álmát és megvalósítja önmagát.

Szívesen olvasunk az olasz családok zajos hétköznapjairól.

És nem utolsó sorban, imádjuk az olyan hősnőket, akik valamilyen különleges foglalkozást űznek.

Ritkán találkozni olyan könyvborítóval, amely abszolút telitalálatnak bizonyul. Az Angyali cipellőket képtelenség nem kézbe venni. És aztán nagyon nehéz visszatenni a polcra, így ne is nagyon erőlködjünk: törődjünk bele, hogy ezt a könyvet haza kell vinni. Első pillantásra a borító miatt, de ha elkezdjük olvasni, már az első oldalakon kiderül: jó vásárt csináltunk.

A legtöbb vicces női regény nagyjából arról szól, hogy van egy teltkarcsú hősnőnk, akiről kiderül, hogy valójában egyáltalán nem teltkarcsú, csak éppen nem XS-es méret, meg az idióta családja, akik ellen muszáj hadakoznia, mert roppantul korlátoltak és különben is.

Ezek után kellemes felüdülést jelent, hogy Valentine családjában senki sem idióta, sőt nagyon is normálisak, néhányan talán kissé különcök, de ők sem kirívóan, és bár olaszok, nem röpködnek menetrendszerűen a tányérok, ellenben mindenkinek megvan a maga izgalmas kis titka.

Valentine, miután szakít egyetemista szerelmével, aki a banki szférában akarja megvalósítani önmagát, kilép tanári állásából, hogy a nagyanyjához költözve valóra váltsa a saját álmát, és egyedülálló esküvői cipő készítő váljék belőle. Azonban egy este a nagyanyja megvallja neki, hogy óriási adósságot halmoztak fel, és könnyedén elveszíthetik az üzletet. A fiatal nő kétségbeesetten próbál megoldást találni a problémára, miközben a bátyja, a bankár Alfred egy egészen másfajta megoldáson töri a fejét.

Minthogy a főhős egyben a narrátor is, csak annyit látunk a szereplőkből, amennyit ő láttatni enged, így aztán Alfred motivációi vagy sértettségének valódi oka sosem derül ki. Útközben elveszítünk néhány mellékszereplőt is, akikről szinte semmit sem tudunk meg, egyszerűen beleolvadnak a díszletbe, mint például Jaclyn és Pamela.

Valentine mellett a legizgalmasabb karakter mindenképpen Mike, az anya. Igaz, hogy különc, de nem hóbortos, és cseppet sem nevetséges. Különcsége, eredetisége mellett nagyon is józan, két lábbal a földön álló figura. És nem utolsó sorban, igazi nő.

Maga Valentine is kellemes kivétel a romantikus hősnők sorában. Nincsenek súlyproblémái, mint a brit hősnőknek és nem depressziós, mint az amerikaiak. Egy teljesen átlagos, szenvedélyes fiatal nő, aki szép lassan eljut oda, hogy megvalósítsa önmagát és teljes életet éljen. Ráadásul az angolszász hagyománytól eltérően, noha itt is férfiak indítják el a hősnőben a változást, Valentine kibontakozása már nem tőlük függ.

Az Angelini Cipőknek és Romannak, az étterem tulajdonos séfnek köszönhetően egyszerre két különleges iparágba is bepillantást nyerünk. Így, akik a gasztro-romantikus regényeket kedvelik inkább, azok sem fognak csalódni.

Ha a borító elvarázsolta, engedje, hogy a történet is elbűvölje.

A könyv a Kelly Kiadónál a legolcsóbb.

Hugh Laurie: A Balek

Eredeti cím: The Gun Seller

Kiadó: Kelly Kiadó (2009)

Fordító: Ördögh Bálint

Szerkesztő: Gyetvai Nikolett

Oldalszám: 333

Miért akarjuk elolvasni?

Imádjuk Hugh Laurie-t és kíváncsiak vagyunk, íróként mire képes.

Kedveljük az angol humort.

Szeretjük az olyan thrillereket, ahol a főhős valamilyen különleges alakulat ex-katonája.

Érdekes könyv. Óriási a különbség az első és az utolsó oldal között. Nem azért, mert történetesen eljutunk valahova, hanem mert nem akárhova jutunk el.

Blődli stílusban indul, aztán a végére kőkemény thriller lesz. Az egész kicsit olyan benyomást kelt, mintha az író maga sem tudta volna eldönteni, hogy akkor most milyen műfajú is legyen a könyv. De ez csak egy benyomás. Mert az is elképzelhető, hogy ez a balektól a csúcs szuper helikopterekig mizéria magát a cselekményt hivatott alátámasztani, ahogy valami egészen ártatlan dologból értelmetlen gyilkolás lesz.

A sztorira nem érdemes túl sok szót pazarolni. Adott Thomas Lang, a becsületes, Guy Ritchie filmek hőseként tetszelgő, kicsit bénácska szomszéd fiú, vagyis inkább 40-es agglegény, aztán, ahogy egyre több emberrel találkozik, kiderül, hogy ő valójában Bear Grylls, a túlélés nagymestere.

Egyébként a Guy Ritchie címke nem is áll. Se nem olyan vicces, se nem olyan pergő. És csak a második résztől válik igazán letehetetlenné a könyv.

Ennek ellenére, Hugh Laurie kiváló író. Ez leginkább az elmélkedős részekben nyilvánul meg. Például, amikor azt fejtegeti, hogy a Védelmi Minisztérium biztonsági őrei az idegeneket nem, csak a tíz percre egy szendvicsért kiugrott, tíz éve ott dolgozó alkalmazottat motozzák meg, de azt úgy istenigazából.

Vannak a regényben egészen kivételes, irodalmi színvonalú passzusok. Például, amikor arról értekezik, hogy az éjszaka valójában nem leszáll, hanem felkel a földről. Milyen érdekes, hogy ezt a bekezdést sehol sem látni kiemelve, pedig irodalmi szempontból ez a könyv csúcspontja. Itt bizonyosodik be, hogy Laurie szépen író ember.

De a túlművelt olvasónak az fog a leginkább fájni, hogy olvasótársai 90%-a nem látja az egész könyvet. Sokan csak a blődlit meg a thrillert látják és a háttérben megbúvó irodalmi utalások teljességgel elvesznek. Na, talán Durrell-re felkapják a fejüket. A Dallowayt esetleg észreveszik, Sarah Woolfra vagy kigyullad az a bizonyos villanykörte vagy nem, de Lang és Goodwin tutira elveszik.

Pedig klassz dolog, amikor valaki úgy ír szórakoztató irodalmat, hogy elhint benne néhány irodalmi utalást. Függetlenül attól, hogy azok szervesen kapcsolódnak a cselekményhez, vagy egyszerűen csak az író szeszélyeként egyfajta díszként szolgálnak. Ettől lesz élmény a könyv. Ez emeli ki a többi közül a szórakoztató irodalom széles skáláján.

A Balek mégis főként Hugh Laurie rajongóknak íródott, akik nem bánják, hogy a könyv leginkább az író naplójába felfirkantott szösszenetek gyűjteményes kiadásának benyomását kelti.

A könyv a Kelly Kiadónál a legolcsóbb.

Louise Candlish: The Double Life of Anna Day

Eredeti cím: The Double Life of Anna Day

Kiadó: Sphere (2006)

Fordító:

Szerkesztő:

Oldalszám: 372

Miért akarjuk elolvasni?

Rosamunde Pilcher és Katie Fforde rajongók vagyunk, és valami hasonlót keresünk.

Szeretjük az olyan modern, romantikus női regényeket, amelyekben a szereplők egy része egy letűnt kor értékrendjét képviseli.

Kedveljük a művész vagy művészetrajongó hősöket.

Aki meglátja a borítót, az egészen biztosan beleszeret. De persze nem csupán a borító miatt érdemes megvenni a könyvet.

Anna Day sokáig várt, hogy végre rátaláljon a szerelem, és amikor megtörténik, nem hagyja, hogy a vőlegénye édesanyja az útjába álljon. Meredith Grainger előkelő neveltetést kapott, végtelenül művelt és képtelenség a kegyeibe férkőzni. Így aztán Charlie nem is nagyon akarja bemutatni Annát az anyjának.

Charlie viszont külföldre utazik, így Anna úgy dönt, most vagy soha alapon, egyszer, s mindenkorra elbűvöli Meredith-t. Ehhez azonban újra kell terveznie saját magát. A mocskos szájú fiúk közt dolgozó hirdetésszervezőből, rózsaszín, virágos Laura Ashley modellé kell válnia. Egyszerűnek tűnik.­

De Anna nem éri be néhány kerti partival és egy különleges tenisz meccsel: úgy dönt, elkíséri Meredith-t és a barátait a Művészet Barátainak andalúziai kiruccanására.

Ez az a könyv, amelynek minden lapja színtiszta élvezet. A sok városi hősnő után valóságos felüdülés Anna vidéki látogatásairól, és ezekről a régi vágású, de cseppet sem begyöpösödött karakterekről olvasni. Mert miközben az életben megvetően kinevetjük ezeket az embereket, a szívünk mélyén mi magunk is így szeretnénk élni. Egy vidéki kisvárosban, mesébe illő házikókban. Egy olyan helyen, ahol a legnagyobb bűn az, ha tíz év veretlenség után megmondod a tortasütő verseny győztesének, hogy valójában pocsék a tortája, és ezzel vérig sérted. Ahol a lakóknak van idejük kiállításokat szervezni és kacsákat menteni, és különben is mindenki tagja valamilyen helyi bizottságnak vagy jótékonysági szervezetnek, és az év fénypontja az, hogy elutazhatsz Andalúziába egy művészeti túrára.

Louise Candlish hősei nem képmutatók, még csak nem is sznobok, és semmiképpen sem Stepford feleség stílusú, rózsaszín cukormázas figurák. Ők is képesek lazítani és öniróniával szemlélni magukat és zárt kis világukat, amely talán nem is olyan zárt, csak meg kell találni hozzá a kulcsot.

Aki szereti a vidéki Anglia hangulatát, és élvezi az ott élők mentalitását, az mindenképpen olvassa el! Lebilincselő olvasmány, Laura Ashley módra.

Isabel Wolff: Rescuing Rose

Eredeti cím: Rescuing Rose

Kiadó: Harper Collins (2003)

Fordító:

Szerkesztő:

Oldalszám: 448

Miért akarjuk elolvasni?

Isabel Wolff rajongók vagyunk.

Szeretjük Katie Fforde, Cathy Kelly, Lisa Jewell, Maeve Binchy regényeit, és valami hasonlót keresünk.

Kedveljük az olyan modern, romantikus női regényeket, amelyekben a hősnőnek valami komoly titka van.

Rose Costelloe egy bulvármagazin problémarovatát szerkeszti és imádja a munkáját. Talán túlságosan is. A férje legalábbis erre hivatkozik, amikor végül úgy döntenek, hogy elválnak. Rose, férje puccos lakásából a szimbolikus elnevezésű Remény utcába költözik, a város másik végébe. Egyedül azonban nem tudja fenntartani álomotthonát, így barátnői javaslatára albérlőt fogad. Az ideális jelölt pedig úgy tűnik, Theo, a visszahúzódó könyvelő, akinek viszont szintén megvannak a maga titkai.

Amikor végre úgy tűnik, minden rendben, Rose tökéletes világa a feje tetejére áll.

Felbukkan a még mindig férj, és feltűnően kedves, a főnöke azt követeli, hogy a rovatában több szexuális jellegű problémával foglalkozzon, és meg van róla győződve, hogy valaki zaklatja. De persze ez még mind semmi!

Az az igazság, hogy miután az ember elolvasott egy Isabel Wolff könyvet, a többinek már nem is nézi a fülszövegét, csak teszi automatikusan a kosarába. Isabel Wolff-ban ugyanis ennyire vakon meg lehet bízni.

Hősnői a chick-lit irodalom zömével ellentétben nem huszonéves fruskák, hanem kiforrott, harmincas nők, akik általában valami komoly titkot cipelnek magukkal. Végtelenül rokonszenvesek, és többnyire valamilyen különleges foglalkozást űznek.

Rose a problémarovat szerkesztőjeként nagy átéléssel próbálja megoldani mások problémáit. Minden neki címzett levélre és e-mailre válaszol, mert úgy érzi, ha az emberek vállalták, hogy bizalommal fordulnak hozzá, neki kötelessége megoldást találni a problémáikra, hiszen az olvasóinak szükségük van rá. Ahogy azonban az általában lenni szokott, a saját problémáit már nem képes olyan könnyedén megoldani, és rá kell döbbennie, hogy neki is változnia/változtatnia kell.

De Wolff-nak nemcsak a hősnői, hanem a mellékszereplői is érdekes karakterek. Theoba természetesen képtelenség nem beleszeretni. Romantikus lényével, kisfiús bájával, amely azonban korából és nem éretlenségéből fakad, minden olvasót elvarázsol. Bea és Bella, Rose gyerekkori barátnői, (egypetéjű ikrek) flúgos civakodásaikkal élénk színfoltok a szereplők palettáján. Aztán ott vannak Rose szomszédai, Bev és Trev, akik igazán egyedülálló karakterek, az ex-pasi Henry, aki mindig képes meglepetéseket okozni, és végül, de nem utolsó sorban Rudolph Valentino, a néma filmek cseppet sem néma (papagáj) sztárja.

Isabel Wolffot általában nem azért olvas az ember, mert jókat akar kacagni. Sokkal inkább a különleges karakterek és az izgalmas titkok miatt vesszük le a polcról. Ezúttal azonban Rudy garantálja a „visítva röhögést”.

Isabel Wolffot bárhol el lehet kezdeni. Mindenkinek más lesz a kedvenc könyve tőle, és lesznek olyanok is, akik képtelenek lesznek választani. Egy biztos, Isabel Wolffot olvasni kell!

Neera: Kerüld az asszonyt!

Eredeti cím: Senio

Kiadó: Singer és Wolfner (1899)

Fordító: Gauss Viktor

Szerkesztő: ?

Oldalszám: 155

Miért akarjuk elolvasni?

Kedveljük a 19. század irodalmát.

Szívesen olvasunk szatírákat.

Kíváncsiak vagyunk, mit olvastak déd- és ükanyáink.

Egy könyvmoly számára talán nincs is annál nagyobb felfedezés, mint amikor egy igazán régi könyvre bukkan a családi könyvespolcon, és az a könyv még olvasható állapotban is van. Az irodalom szerető embert gyakran izgatja, vajon mit olvastak kedvenc szerzői, de talán még inkább fúrja az oldalunkat az, mit olvastak saját őseink, a hétköznapi emberek.

Neera (polgári nevén Anna Zuccari) hőse, Senio, a szegény sorból származó, felkapaszkodott, fiatal ügyvéd meglátogatja régi, orvos barátját, akit, mint az Senio érkezésekor kiderül, megcsalt és elhagyott a felesége. Senio, aki irtózik a fájdalom és a szenvedés minden formájától, sietve tovább utazik idős nővéréhez, Corinnához, aki egész életét arra áldozta, hogy a fiúnak mindene meglegyen. Corinna, bár vénkisasszony, mégsem él egyedül, magányát barátnőjével, Orsolával és annak unokahúgával, Dinával osztja meg, aki természetesen titokban Senioért epekedik. Senio azonban nem csupán a szenvedést, de a nőket és a szerelmet is kerüli, mígnem találkozik donna Claraval.

Viszont mivel szatíráról van szó, Seniot donna Clara szerelme sem válthatja meg, és az érzéketlen, fiatal ügyvéd egy üstökös (vagy inkább az író szerint száguldó gőzmozdony) sebességével rohan a vesztébe.

A Kerüld az asszonyt! annak idején minden bizonnyal a szórakoztató irodalom kategóriába tartozott, mégis olyan színvonalasan van megírva, hogy ma méltán soroljuk a szépirodalmi művek közé.

Igazán jó lenne tudni, mit gondoltak a műről és a karakterekről a korabeli olvasók. Az érzéketlen, karrierista Senioról, idős, külső vonásaiban férfias és ateista nézeteket valló nővéréről, Corinnáról, a gyönyörű, jószívű, tépelődésében mégis gyöngének ható donna Clararól, aki ráadásul elvált, vagy a betegeiért élő doktor Mordiniről.

A legfantasztikusabb szereplő azonban (mindkét kor olvasói számára) minden bizonnyal a „vampir” Ernesta, akinek személyében Senio méltó ellenfélre akad és, aki által aztán elnyeri méltó büntetését.

A mai olvasót szinte bizonyosan rabul ejti és elvarázsolja a 19. századi helyesírás a sok cz-vel a c-k helyett, a dupla kettős mássalhangzókkal (melylyel), valamint az idegen szavak helyesírásának megőrzése (aquarell), és a változatos szókincs (koronkint időről időre helyett).

Ha meg tudjuk szerezni (a sorozat: Egyetemes Regénytár többi darabja az akkori 1 koronával ellentétben ma 3000 forintért kapható némely antikváriumokban), mindenképpen érdemes elolvasni, és egy jót „kaczagni” Senio szórakoztató történetén. A legtöbb kötelező olvasmánnyal ellentétben ugyanis ez a több, mint 110 éves regény még ma is élvezetes kikapcsolódást nyújt.

Nicole Jordan: A szerelem foglyai

Eredeti cím: To Pleasure a Lady

Kiadó: Victoria (2010)

Fordító: Mucsi Melinda Ágnes

Szerkesztő: Kátay Zsófia

Oldalszám: 323

Miért akarjuk elolvasni?

Nicole Jordan rajongók vagyunk.

Még sosem olvastunk történelmi románcot, de tudjuk, hogy Nicole Jordan a legjobb, így ezzel kezdjük.

Megtetszett a borító és a fülszöveg.

Ha valaki még sosem olvasott erotikus történelmi románcot, akkor megéri Nicole Jordannel belekóstolni a műfajba, és A szerelem foglyai ehhez tökéletes választás. Különösen, ha nem rajongunk az üres fejű, ájuldozó hősnőkért. A szerelem foglyai kicsit olyan, mint Jane Austen Büszkeség és balítélete erotikus kiadásban.

Arabella Loring igazi kékharisnya. A 24 éves hősnő apja halála és anyja szökése után húgaival zsugori bácsikájukhoz kerül, aki egyáltalán nem törődik velük, így a Loring kisasszonyoknak maguknak kell előteremteniük a megélhetésüket. Úgy döntenek, iskolát alapítanak a gazdag kereskedők és iparmágnások lányai számára, hogy azok könnyebben érvényesülhessenek az arisztokraták rideg, fényűző világában.

Amikor azonban meghal a nagybácsi, Arabella és húgai gyámságát a veszedelmesen jóképű Marcus Pierce örökli, akinek feltett szándéka gazdagon kiházasítani a három nővért. A független természetű Loring lányok természetesen ezt nem tűrik szó nélkül, így Arabella felkeresi az újdonsült grófot, hogy egy szenvedélyes pengeváltás kíséretében jobb belátásra bírja. A tüzes csatározást végül egy fogadás zárja le, miszerint ha Lord Danversnek sikerül két hét alatt elcsavarnia Arabella fejét, akkor a nő hozzámegy feleségül. Ha azonban Arabella képes ellenállni a férfi csábítási kísérleteinek, ő és húgai végleg elnyerik függetlenségüket.

Amiért igazán érdemes Nicole Jordant és A szerelem foglyait választani, az, hogy Jordan kisasszony írását olvasva nem támad hiányérzetünk, szemben más, azonos műfajú regénnyel. Mind a karakterek, mind a cselekmény tökéletesen kidolgozottak. A hősök nem lapos sablonok, hanem életszerűek, szinte látjuk őket magunk előtt; dilemmáik sem mesterkéltek vagy mondvacsináltak, hanem reálisak. A történetben, pedig nincsenek fehér foltok, elvarratlan szálak.

A szerelem foglyai magával ragadó első kötete Nicole Jordan izgalmas, új, Szerelmi Csatározások című sorozatának. A Loring lányok erotikus kalandjai tehát még korántsem értek véget.

Olen Steinhauer: A turista

Eredeti cím: The Tourist

Kiadó: Athenaeum (2010)

Fordító: Nagy Gergely

Szerkesztő: Tracikievicz Zsófia

Oldalszám: 397

Miért akarjuk elolvasni?

Szeretjük a kémregényeket.

Dan Brown és/vagy Steve Berry rajongók vagyunk, és valami hasonló olvasnivalót keresünk.

Még sosem olvastunk kémregényt, de az egymondatos ajánlók felkeltették az érdeklődésünket.

A turista egy olyan különleges ügynök, aki (jelen esetben) a főnöke kedvenc könyveinek első mondatára útra kel, és kérdezés nélkül végrehajtja a magán telefonszámról érkező utasításokat.

Milo Weaver azonban, amikor visszatérésre kényszerítik, elkezd kérdezni, és ez, amint az általában lenni szokott, nem vezet túl sok jóra. Miközben azonban Milo egyre inkább belegabalyodik a hazugságok hálójába, az olvasó egyre érdekesebb dolgokat tud meg a főhős barátairól és ellenségeiről.

Az egyik legszimpatikusabb figura, a még lelkes és félig-meddig amatőr Einer, aki mindent úgy akar csinálni, ahogy az a nagy klasszikusokban történik. Kár, hogy nem kapott nagyobb szerepet.

Aztán ott van a karrierista, vérprofi Angela, aki leginkább Patricia Cornwell Kay Scarpettáját juttatja az eszünkbe, ahogy már-már megszállottan veti bele magát a munkájába.

És nem utolsó sorban ott van a mindig karikás szemű Diane Morell, a francia titkosszolgálat munkatársa, akiről úgyszintén nem tudunk meg sokat, de így is érdekes karakternek tűnik.

Milo Weaver? Hát ő a főhős. Az író talán túlontúl is átlagosra akarta szabni a figuráját. Elvégre egy kissé elpuhult, kiégett ex-ügynökről van szó, az ő életében már nyoma sincs a „glamournak”, (még kevésbé a lelkesedésnek). De Milo annyira hétköznapi, hogy ha nem ő lenne a főhős, egyáltalán nem érdekelne.

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ne lenne jó a könyv. Az öt csillagból határozottan négyet érdemel, de azt teljes mértékben megérdemli. Valahol Steve Berry és Dan Brown között van a helye. A stílusa nem olyan csapnivaló, mint Browné, de nem is annyira izgalmas, mint a fent említett két szerző bármelyik regénye. Ennek ellenére A turista is letehetetlen olvasmány. Képtelenség megmondani, hogy lehetséges ez, de van valami a történetben, ami arra készteti az olvasót, hogy tovább olvasson, amikor pedig nem teszi, akkor is a könyvbeli események járnak a fejében.

A belső fül szerint A turista egy háromkötetes sorozat indító darabja. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy milyen szerepet kapnak az első részben háttérbe szoruló mellékszereplők, és vajon képes lesz-e Milo karaktere is magával ragadni az olvasót, vagy kénytelenek leszünk az izgalmak helyett a kíváncsiságtól hajtva végigolvasni a második kötetet is.

A. J. Baime: Híres piák… és a nagy emberek, akiket ugyanúgy hívtak

Eredeti cím: Big shots – The Men Behind the Booze

Kiadó: Athenaeum (2009)

Fordító: Kabdebó Flórián, Pap Zoltán

Szerkesztő: Sárközy Bence

Oldalszám: 173

Miért akarjuk elolvasni?

Érdekelnek az italok.

Kíváncsiak vagyunk, kik rejtőznek ezek mögött a híres italok mögött.

Tudjuk, hogy az amerikai Playboy interjúk világhírűek, naná, hogy elolvassuk egy amerikai Playboy szerkesztő könyvét!

Volt valahol egy ajánló, amely szerint, aki elolvassa ezt a könyvet, az biztosan nem fogja tudni megállni, hogy ne kóstolja végig a könyvben szereplő italokat. Pont úgy hangzik, mint egy felfuvalkodott, amerikai reklámfogás. De ezúttal az állítás igaz. Ráadásul az embernek nem feltétlenül kell alkoholistának lennie, csupán kíváncsinak. És persze nem is egy délután alatt kell mindent végigkóstolni.

Nem véletlenül világhírűek az amerikai Playboy magazin interjúi. Nem fontos tudnunk, hogy kicsoda is A. J. Baime, és mi mindent alkotott még ezen a könyvön kívül. Az, hogy az amerikai Playboy szerkesztője, már maga garancia a könyv színvonalára. (Külön köszönet illeti a két fordítót, akik nem töketlenkedtek, hanem kiváló minőségben közvetítették a könyv szellemiségét. Ha elolvastuk a könyvet, igyunk rájuk!)

Baime, amerikaiként a különböző amerikai whiskey (én meg így írom!) fajták történetével indít. Aztán átnavigál Európába, ahol mesél a vodkáról és a ginről; Dél-Amerikába, a rum és a tequila hazájába; majd elkalauzol a Johnnie Walker és a Bailey’s világába, hogy a végállomás előtt még tegyen egy gyors kitérőt Franciaországba (pezsgők).

A könyv leggyengébb része egyértelműen a végállomást szimbolizáló 14. kör, ahol a szerző villámgyorsan felsorol néhány még említésre érdemes italt megspékelve némi nyúlfarknyi információval, aztán vége. Valószínűleg ezek az italok valóban említésre méltóak és valószínűleg nincs olyan jelentős történelmük, mint a többinek, de akkor is. Ez így suta.

Viszont a könyv többi része annyira ütős, hogy mindenképpen érdemes elolvasni, függetlenül attól, hogy az olvasó milyen viszonyban áll a szeszes italokkal.

Baime kiváló érzékkel válogatja ki az említésre érdemes információt, értsd a hülyeségeket is, és lehengerlő stílusban tálalja őket, anélkül, hogy káromkodna. Az ember gyakran fetreng a röhögéstől, máskor a koktélrecepteket olvasva (amelyek állítólag a szerző saját verzióját tartalmazzák) majd kiguvad a szeme a hitetlenkedéstől. Az biztos, hogy valamilyen módon mindenkit magával ragad a könyv. Lesz, aki elszánt kóstoló hadjáratba kezd majd, és lesz, aki megpróbál kikeverni egy újabb koktélt, míg az igazán tapasztaltak a hírnév és a gazdagság reményében esetleg piacra dobják a saját főzetüket.

Ha azt gondolják, hogy ez a könyv tökéletes ajándék lesz valamelyik italrajongó ismerősüknek, mindenképpen vegyenek maguknak is egy példányt, mert ha elolvassák, biztos, hogy nem fognak tudni megválni tőle.

Kitano Takeshi: Fiú

Eredeti cím: Shonen (Boy)

Kiadó: Scolar (2009)

Fordító: Lázár Júlia

Szerkesztő: Illés Andrea

Oldalszám: 140

Miért akarjuk elolvasni?

Ismerjük Takeshi filmművészetét, és kíváncsiak vagyunk íróként milyen.

Takeshinek csupán a nevét ismerjük, és kíváncsiak vagyunk az alkotásaira.

Kedveljük az olyan történeteket, amelyek főhősei kamaszok.

Az élénksárga borító után az első dolog, ami megragadja a figyelmünket, az a cím: Fiú. Minden valószínűség szerint a legtöbb olvasónak azonnal Nick Hornby: Egy fiúról című regénye ugrik be. Ez a vékony kis kötet azonban nem egy regényt, hanem három novellát tartalmaz, de az eltérő kulturális háttér ellenére ezek a fiúk is mind önmagukat kereső kamaszok, akárcsak Hornby hőse, Marcus.

A cím egyes száma azt sugallhatja, hogy itt is egy fiúról, egyetlen karakter eltérő oldalairól van szó, de a három novella hősei mind külön egyéniségek. Az egyetlen közös dolog, ami összeköti őket, az a hobbijuk iránti rajongás. A Bajnok kimonóban hőse megszállott sportember, a Csillagbölcsőé a csillagokért rajong, míg az Okamesan hősének szenvedélye a történelem.

Az első történet elején két negyvenes testvérpár beszélget, miközben a fiatalabb képzeletében megelevenedik egy réges-régi sportnap. A másik két történet hősei azonban nem visszaemlékeznek, hanem a történet idején még mindig kamaszok, és mindketten menekülnek. Az egyik, a bátyja ösztönzésére, az apjuk halála utáni anyjuk által teremtett új élet elől egy másik, maga választotta új életbe. A másik, az apja zsarnoksága és meg nem értése elől egy másik városba, a saját szenvedélyét követve.

Mindhárom történetben szerepet játszik azonban a színlelés, a hazugság, a kisebb-nagyobb füllentések.

Érdekes módon, míg a Battle Royale vagy a Truancy hősei akár európai vagy amerikai karakterek is lehetnének, addig Takeshi hősei nyilvánvalóan ázsiaiak, dacára, hogy a problémáik univerzális kamaszproblémák.

A könyv olvasása közben az ember időről időre elmereng, hogy vajon tényleg annyi ezeknek a történeteknek a mondanivalója, mint amennyit a felszínen érzékel, vagy van valami mélyebb jelentés, amit első olvasásra nem vesz észre.

Kellemes kikapcsolódást nyújtó olvasmány, amelyen keresztül bepillanthatunk egy letűnt kor kamaszlelkeinek világába, miközben felidézhetjük saját kamaszkori énünk rezdüléseit.

Katie Fforde: Hív Amszterdam

Eredeti cím: Going Dutch

Kiadó: Ulpius (2008)

Fordító: Endreffy Júlia

Szerkesztő: Szilágyi N. Zsuzsa

Oldalszám: 445

Miért akarjuk elolvasni?

Magával ragad a borító vagy a fülszöveg.

Kedveljük a klasszikus modern romantikus regényeket, amely nincs tele ágyjelenettel, és ahol a hősök hús-vér emberek.

Eredetiben már olvastunk Katie Ffordot, és kíváncsiak vagyunk a legújabb regényére.

Jo Edwards, (50) miután a férje elhagyta egy fiatalabb nőért, aki ráadásul önmaga 25 évvel fiatalabb kiadása (de csak külsőre), férje jó barátja, Michael, Temzén állomásozó bárkájára költözik, hogy új életet kezdjen. Itt csatlakozik hozzá Dora Hamilton (22), lánya legjobb barátnője, aki a saját esküvője elől szökött meg.

Mindketten menekülnek, leginkább a saját félelmeik elől. Első pillantásra úgy tűnik, csupán Jo találta meg a számítását, hiszen a Három Nővér szomszédságában horgonyzó jachtok és bárkák tulajdonosai főként az ő korosztályából kerülnek ki, azonban hamarosan felbukkan az ifjú Tom, aki a közeli hajótelepen dolgozik, és nem csupán új állást, de új életet is kínál a burokban nevelkedett Dorának.

A két nő, ahogy az mai, modern hősnőktől elvárható, tehát két fronton próbálja megvalósítani önmagát: szerelmet és munkát keresnek. Jo, a sokéves háziasszonyi szerepkör után elszántan küzd, hogy ne legyen láthatatlan, és minden erejével azon van, hogy késleltesse a klimaxot és az azzal járó aszexualitást. Szerencsére kiderül, hogy messze van még ettől az állapottól, s nem csak karaktere sziporkázik, de szenvedélye is nagy lánggal lobog. Munka fronton viszont az anyai és háziasszonyi szerepkörből merít, régi kreativitását kamatoztatja új környezetben.

(Érdekes fordulat, hogy Jo új életében milyen fontos szerepet kapnak férje régi férfi barátai.)

A két nő közül fiatal kora ellenére Dora a konvencionálisabb karakter, a szófogadó, jó kislány, aki jól behatárolt keretei között érzi csak biztonságban magát. Ebből billenti ki Tom, aki bátorságpróbákkal próbálja Dora számára bizonyítani, hogy színesebb életet is élhet, anélkül, hogy túlzásokba esne vagy bárkit megbotránkoztatna.

Katie Fforde karaktereit és történeteit nem lehet nem szeretni. Mindegyik elbűvölő, pontosan olyanok, mint a jól eltalált borítók. A hősnők pedig nagyon is valóságosak, amit az eszkapizmust kedvelő kritikusok gyakran felrónak neki (miért nincs a 26 éves hősnőnek még pasija és rendes ruhatára). A feminista hajlamú kritikusok viszont azért kárhoztatják, mert mindig a férfi érkezése az, ami a hősnő életében elindítja a változást.

Érdekes, hogy az ötvenes éveiben járó írónő hősnői egyre fiatalodnak, és az újabb történetekben már a huszonévesek a főszereplők, míg a korábbi főszerepeket játszó harmincas és negyvenes nők a legjobb barátnő mellékszerepébe csúsztak. Az ajánló (Jane Austen bája és Jilly Cooper humora) is inkább ezekre a régebbi könyvekre érvényes, ahol a hősnők talpraesett, nagyon határozott, olykor talán csípős nyelvű harmincasok. Remélem, idővel ezek a történetek is sorra kerülnek, és megjelennek magyarul. Mindazonáltal Katie Fforde cseppet sem új csillag, csupán a magyar olvasók polcain.

Aki pedig nem csupán az írónő történeteire, de hétköznapjaira is kíváncsi, az keresse fel a Twitteren.

Terry Breverton: Kalóznapló – Morgan kapitány és a karib-tengeri kalózok rémtettei, ahogy Alexander Exquemelin a saját szemével

Eredeti cím: The Illustrated Pirate Diaries – A Remarkable Eyewitness Account of Captain Morgan and the Buccaneers

Kiadó: Athenaeum (2009)

Fordító: Hegedűs Ildikó, Méh Éva

Szerkesztő: Tracikievicz Zsófia

Oldalszám: 192

Miért akarjuk elolvasni?

Érdekelnek a kalózok

Kíváncsiak vagyunk a valódi karib-tengeri kalózokra

Kedveljük a személyes élménybeszámolón alapuló ismeretterjesztő könyveket

Már maga a borító is lebilincselő, jóval komolyabb, mint más, kamaszoknak szánt ismeretterjesztő könyv borítója, így el is bizonytalanodik az ember, hogy vajon idősebb kamaszoknak vagy felnőtteknek szánták-e a könyvet. A cím sem segít sokat, hiszen felnőtt ritkán vesz a kezébe kalóznaplót, meg aztán a karib-tengeri kalózokról is mindenkinek a hollywoodi kasszasiker jut az eszébe.

Döbbenetünk csak nő, amikor belelapozunk a könyvbe, és meglátjuk az illusztrációkat. Fiataloknak szánt ismeretterjesztő könyvekben ritkán találkozunk ennyire komoly képvilággal. Aztán a könyv elején található tartalomjegyzék is gyanús, mert egy átlagos ismeretterjesztő könyvhöz képest meglepően részletes.

Egy olyan olvasó, aki érdeklődik a kalózok világa iránt, méltán veszi izgatottan kézbe a könyvet. Mindjárt a szerkesztő előszavából kiderül, hogy komoly irodalommal állunk szemben. A hajóorvos, Alexander Exquemelin beszámolója számos kiadást ért meg, és annyira népszerű volt, hogy több szerző is felhasználta saját, fiktív történeteihez. Köztük a Robinson Crusoe írója, Daniel Defoe, aki Captain Charles Johnson álnéven írta meg saját verzióját A leghírhedtebb kalózok rablásainak és gyilkosságainak históriája címmel.

Az első rész a bukanérok eredetével foglalkozik. Megtudjuk hogyan foglalták el a franciák Hispaniola szigetét és, hogy milyen volt az élet Tortugán. Exquemelin beszámolójában említést tesz a helyi növény-és állatvilágról is, különösen sokszor említve a különféle teknős fajokat, amelyek minden bizonnyal nagy hatást gyakoroltak rá.

A 17-ik századi hajóorvos feljegyzéseit Terry Breverton újkori információi egészítik ki. Ez helyenként igencsak zavaró tud lenni. Míg Exquemelin írására (nem véletlenül) a Robinson Crusoe stílusa a jellemző, addig a Breverton által írt részek (értelemszerűen) a 21. századi nyelvhasználatot tükrözik, így bár mindkét forrás értékes információkat közöl, a kétféle stílus folytonos váltakozása megakadályozza, hogy az olvasó elmerüljön a könyvben, és az igazán magával ragadja.

A második rész a bukanérok általános életformájáról szól, akik itt már nem vadászok, hanem kalózok; illetve Exquemelin említést tesz néhány híresebb kalózvezérről, akiknek a történetét ő maga is csak úgy hallotta, más kalózoktól. Itt szembesülünk először a korabeli beszámoló hiányosságaival, hiszen az olvasó jóval többet szeretne megtudni ezekről a hírhedt gazemberekről, mint amennyit a hajóorvos feljegyzéseiből megtudunk. A hiányosság oka nyilvánvalóan az, hogy Exquemelin maga is úgy hallotta csak ezeket a történeteket, másrészt egyetlen korban sem szokás feljegyezni azokat az információkat, amelyek a kor embere számára egyértelműek. Fájdalmasan hiányoljuk a részletes beszámolókat az egyes kalóztettekről, de emlékeztetni kell magunkat, hogy végső soron ez egy ismeretterjesztő könyv, még ha szubjektív beszámolón alapul is, nem pedig regény, amely tele van hosszú, izgalmas csatajelenetekkel, vagy ahol lehetőségünk van jobban megismerni a főhőst.

A harmadik rész, amely egy az egyben Francois L’Olonnais életéről és tetteiről szól, már némiképp részletesebb, de igazán a Henry Morgant tárgyaló negyedik rész elégíti ki a részletesség iránti vágyunkat.

Minden rész azonban tele van értékes kiegészítő információkkal, mint például a kalóz zászlók egyes változatainak vagy a kalózok fegyverzetének bemutatása, térképek és kalóztaktikáról szóló jegyzetek közzététele, vagy az egyes, nagyobb expedíciókban résztvevő hajók felsorolása. Különösen lenyűgözőek Howard Pyle festményei, aki számos alkalommal örökítette meg a kalózok mindennapjait. De rengeteg korabeli dokumentum is megjelenik a könyv lapjain.

Ami az eredeti szerkesztést illeti, helyenként nem tűnik túl logikusnak. Többször is előfordul, hogy Exquemelin megjegyzi, hogy most már elmeséli, hogyan élt a bukanérok között, de még mindig nem az következik. Így az olvasónak az a benyomása, mintha a padláson egy nagyon értékes, a kalózok életéről szóló feljegyzés gyűjteményt forgatna, amiből hol ezt, hogy azt a jegyzetet, térképet, illusztrációt veszi kézbe, amely éppen megtetszik neki.

Mindazonáltal a könyv valóban nagyon értékes, a kalózok életének minden területére kiterjedő információt közöl. Az olvasó számára egyértelműen kiderül, hogy miért volt annyira népszerű Alexander Exquemelin beszámolója, és hogy miért ihletett meg annyi más szerzőt. Mindez az információ arra ösztönöz, hogy bepillantva a kalózok életébe tovább olvasson az ember, és még többet tudjon meg a kalózhajókról vagy maguknak a kalózvezéreknek az életéről, és elolvasson néhány fiktív történetet is, amelyek révén igazán elmerülhet ebben a kegyetlen, mégis varázslatos világban. (Ehhez nyújt segítséget a könyv végén található Ajánlott irodalom rész is.)

Storywings' könyves nyereményjátéka

Kattintson mindenki a következő linkre, aki beszél angolul és szeretne könyvet nyerni egy ausztrál könyves bloggerinától.

A játékban való részvétel feltétele, hogy kövessétek @storywings-et a Twitteren, és terjesszétek a játékot a blogotokon. Ha ezt megtettétek, töltsétek ki a blogon található adatlapot, és reménykedjetek, hogy Ti lesztek a szerencsés nyertesek.

A játék 2010. március 19-ig tart.

Storywings.blogspot.com

Isamu Fukui: Truancy

Eredeti cím: Truancy

Kiadó: Ulpius (2008)

Fordító: Tábori Zoltán

Szerkesztő: Huszti Gergely

Oldalszám: 471

Miért akarjuk elolvasni?

Olvastunk róla valahol korábban, és mindenképpen el akartuk olvasni

Tetszett a Battle Royale és most erre a könyvre is kíváncsiak vagyunk

Szeretjük az utópisztikus regényeket, mint A legyek ura vagy a Gépnarancs

Létezik valahol egy város, amely úgy működik, mint egy iskola. A diktatórikus polgármester az igazgató, hivatalnokai a tanárok, a diákok pedig a felnőttekhez képest csupán másodrendű állampolgárok, akiket megbillogozott barmokként kezelnek, és szinte minden pillanatban szigorú megfigyelés alatt tartanak. Az iskola körül forog minden, az iskolán és a tanuláson kívül semmi sincs.

Suzie és Tack testvérek, egy fedél alatt élnek, mégis alig látják egymást az iskolai elfoglaltságok miatt. Tack az érettségire készül; normális esetben közepes tanuló lenne, de ebben az iskolarendszerben csak bukdácsol. Suzie első éves gimnazista.

Amikor bekapcsolódunk a történetbe már közel 2 éve folyik a háború az iskolakerülő truantok és a polgármester, valamint a hivatalnokaiból álló hadsereg között. Az egyik összecsapás során Tack szemeláttára véletlenül meghal Suzie. Mielőtt a fiú magához térhetne, Zyid, a Truancy vezetője, meglehetősen ridegen fejezi ki részvétét. Ettől kezdve Tack semmi mást nem akar, csak leszámolni Zyiddal, akinek vérbeli hadvezérként, a szent célon kívül semmi más nem lebeg a szeme előtt.

A véletlen folytán Tack bekerül a Truancy-ba, és mivel már útközben megmutatja milyen kiváló harcos, azonnal Zyid elé viszik, aki párbajoztatja alvezérével, Nonival, majd miután a fiú legyőzte a lányt, maga mellé veszi. Tack hiába tölti minden percét Zyiddal, az események sodrásában képtelen leszámolni húga gyilkosával.

Mint az utópisztikus művek esetében általában, ezúttal sem tudjuk, hogy mikor is játszódnak az események. Az ember hajlamos automatikusan rávágni, hogy a közeli jövőben, de vajon tényleg így van? Vagy csak azért toljuk a cselekményt jövőidőbe, mert jelenleg ezek a dolgok még nem történnek meg?

A magyar olvasó talán 21. századi Pál Utcai Fiúkként tudná aposztrofálni Isamu Fukui regényét. Van benne valami, ami a klasszikus ifjúsági regényeket, a középiskolás kötelező olvasmányokat idézi, amelyekre mindannyian szívesen emlékszünk vissza, amelyeken generációk nőttek fel, hogy az élményt egy életen át magukban hordozzák.

A Truancy egyszerre klasszikus és modern olvasmány. Miközben a szereplők Molotov koktélokat hajigálnak az ellenfeleikre, addig egymás közt karddal vívják eszményi párbajaikat. A klasszikus vonalat erősíti az elbeszélés lassú tempója is, amely azonban egyáltalán nem megy a történet rovására. Kifejezetten élvezetes az egyes szereplők már-már filozófiai hangvételű párbeszéde, a hosszú (de nem túl hosszú) párbajok leírása a csőbombák füstfelhőinek ködében és a Molotov koktélok okozta lángtengerek visszfényében. Minden bizonnyal ezek a klasszikus elemek jelentik a maradandó élményeket az olvasó számára és egyáltalán nem hiányoznak a gyors tempójú, harsány, reklámszerű villanások.

Szinte mindegyik szereplő hozzánk nő a történet során.

A filozofáló, pacifista tanítómester (17 éves) alakjában rejtve megjelenik az író; saját nevének visszafelé olvasott verzióját adja karakterének (Umasi-Isamu).

Képtelenség nem rokonszenvezni a könyörtelennek tűnő, az erőszakot választó hadvezérrel (Zyid), hiszen szokás szerint ő is jóval többet rejt.

Az olvasó érdeklődéssel követi a főhős, Tack választásait a történet során, miközben maga is azonosul azokkal.

Végül az egyetlen női harcos, az elvakult alvezér, (Noni) az, aki miatt a leginkább várjuk a folytatást, hiszen a regény végére ő az, aki leginkább fordulóponthoz érkezik, és aki ezáltal kifürkészhetetlen marad.

Egyedül a felnőttekről nem tudunk meg semmit. Nem tudjuk, mit éreznek a szülők a gyerekeik iránt, hogy vajon féltésből nyaggatják-e őket vagy embertelenségből. És nem tudjuk meg azt sem, hogy mit gondolnak a felnőtt hivatalnokok kamasz ellenfeleikről. Vajon a hatalomtól való félelem vagy valódi elkeseredettség, gyűlölet hajtja őket az összecsapások során?

Érdekes, hogy nem katonák, csupán fegyveres hivatalnokok alkotják a felnőttek hadseregét. Katonai képzettségükről semmit sem tudunk. A gyerek szereplők ezzel szemben kiválóan gyártanak bombákat, jártasak nem csupán a fegyveres küzdelemben, hanem a harcművészetekben is, de nem tudjuk honnan szerezték ezt a tudást, vagy, hogy képzettségük meddig terjed, a kiképzésükről kevés szó esik.

Bár az író erős túlzásokkal él, érezzük, hogy van igazság abban, amit ír. Különösen megkapó az a jelenet, ahol Tacket megöleli a húga és a fiút szinte földöntúli boldogság járja át a fizikai érintés hatására.

Jennifer Crusie: Fogadj rám

Eredeti cím: Bet me

Kiadó: Kelly (2009)

Fordító: Kecskés Eszter

Szerkesztő: Ördögh Csilla

Oldalszám: 318

Miért akarjuk elolvasni?

Marian Keyes és/vagy Jane Green rajongók vagyunk, és valami újdonságra vágyunk

Kíváncsiak vagyunk mi köze a borítónak a történethez

Tetszik a fülszöveg

A Fogadj rám kiváló könyv arra, hogy Jennifer Crusie rajongók legyünk. Minerva Dobbs pedig, az egyik legrokonszenvesebb a csajos könyvek (chick lit) hősnői közül. Pont olyan, mint az átlagos angol lány (bár ő amerikai), akit nagyon szeretünk, mert formás idomai vannak, remek a humora és sziporkázó a szelleme. David azonban nem szereti olyan nagyon Minervát, mivel két hónap után egyszerűen kidobja, csupán azért, mert a nő nem akar lefeküdni vele. És ha ez nem lenne elég, David bebizonyítja, hogy igazi seggfej, amikor fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nőfaló létére nem tudja ágyba csalni Minervát egy hónap alatt.

Min, miután elcsípi a fogadás egy részletét, bosszút esküszik, és hagyja, hogy Cal felszedje. De hamar le is hűti a jóképű szívtiprót, aki felszínesen ítéli meg, és a legostobább szövegekkel próbálja elkápráztatni a nőt. Nem csoda, hogy az első látszat randi pocsékul sikerül, ennek ellenére Min és Cal újra meg újra összefutnak, hogy végül teljesen egymásba habarodjanak.

A három férfi, három nő felállás, illetve a szex jelenetek Marian Keyes és Jane Green könyveit idézik, Cal ábrázolása és a történet stílusa azonban egy kicsit Lisa Jewell-re is emlékeztet. Így a férfi főhős nem egy nem létező, idealizált figura, aki olyan dolgokat mond és tesz, amit normális férfi soha, hanem megnyugtatóan fiús, illetve férfias. A történetet pedig a csoki mázas fánkok és a hógömbök teszik életszerűvé, túlnőve a műfaj megszokott sablonjain.

A cselekmény kicsit döcögősen indul, mivel a szerző igyekszik a főbb szereplőket egyszerre bemutatni az első pár oldalon, az olvasó pedig kapkodja a fejét, hogy ki mit is mond, és melyik jellemvonás melyik szereplőhöz tartozik. Valójában azon a ponton kezdenek izgalmassá válni a dolgok, amikor Cal felszedi Mint és elmennek vacsorázni. Innentől kezdve viszont valósággal letehetetlen a könyv és kezdődik a visítva röhögés.

A szereplők többsége egy-egy tipikus karaktert testesít meg; a sznob, hűvös arisztokrata anya Cal oldalán, a lányát mindenáron férjhez adni akaró és ostorozó mama, Min oldalán, de tipikus karakter a karakán Liza, illetve a bunkó, öntelt David is. Ugyanakkor rendkívül eredeti karakter Min skandináv apja és Cal unokaöccse, Harry. Az előbbi hallgatag, kissé lassú, mégis bármikor kész megvédeni a lányát és óriási szíve van. Az utóbbi, noha gazdag gyereknek született és azt várnánk tőle, hogy szemüveges stréber legyen, a kézfejébe törli az orrát és lelkesen hány, ha túl sok édességet eszik. Azonban akár sablonosak, akár eredetiek, a szereplők még sokáig eszünkbe jutnak miután elolvastuk a könyvet.

Bernard Cornwell: Csatadal

Eredeti cím: Sword Song

Kiadó: Alexandra (2009)

Fordító: Babits Péter

Szerkesztő: Varjaskéri Viola

Oldalszám: 380

Miért akarjuk elolvasni?

Olvastuk az Angolszász históriák előző köteteit is

Bernard Cornwell rajongók vagyunk

Érdeklődünk a sötét középkor, illetve Nagy Alfréd uralkodása iránt

Az Angolszász históriák, hasonlóan az Arthur történetét feldolgozó Excalibur sorozathoz, eredetileg trilógiának indult, ám Uhtred kalandjai annyira népszerűek voltak, hogy Bernard Cornwell-nek később folytatnia kellett a Nagy Alfréd uralkodása idején játszódó történetet. Így nem csupán a magyar kiadásra kellett sokáig várni. Azonban bárki, aki elolvassa a könyvet, elismeri, hogy megérte várni.

A Csatadal pontosan az, amit a címe is ígér; Uhtred félelmetes kardjának, Kígyóleheletnek a csaták hosszú sorában zengő győzelmi éneke.

A könyv első lapjain Uhtred házsártos vénemberként emlékszik vissza ifjúsága dicső és kevésbé dicső diadalaira, miközben folyvást szenteskedő asszonyát szapulja. Aztán elmeséli, hogyan végzett Jarrel portyázó flottájával. Ahelyett azonban, hogy belemerülnénk az újabb kalandokba, ahogy az az előző könyvek esetében történt, a következő néhány fejezetben Uhtred újra és újra visszatér a jelenbe, hogy deresedő fejjel kommentálja az eseményeket. Így a köztes ifjúkori kalandok csupán arra szolgálnak, hogy a narrátor visszahelyezze az olvasót az események sodrába, de azok nem ragadnak magukkal egészen addig, amíg az idős Uhtred el nem hallgat, és csupán a fiatal, életerős harcos kalandjai peregnek a szemünk előtt.

Bernard Cornwell kiváló mesélő, most mégis úgy érezzük, hogy helyenként nem tudta mit mondhatna, így Uhtreddel újra és újra elismételteti, hogy a sorsunkat nem kerülhetjük el. Noha az egész sorozatnak ez a jelmondata, kezd unalmassá válni, hiszen már annyiszor eltűnődtünk ezen, és felmerül bennünk, hogy az író, mint magánember, egyfajta varázsigeként tekint a szavakra (wyrd bith ful araed), ami nagyon is érthető annak, aki valaha is találkozott az óangol nyelvvel, de mégis a szerző magánügye, mivel ebben a kötetben már nem ad új dimenziót a szavaknak.

Aztán egyszer csak az író magára talál, és miközben sorra elénk varázsolja a Ludd kapujánál zajló, majd a Stour folyó menti, és a rochesteri ütközetet a tőle megszokott profizmussal, már egyre inkább úgy érezzük, hogy megérte várni erre a negyedik kötetre és teljesen megfeledkezünk a döcögős kezdetről, ahogy együtt izgulunk, zihálunk és küzdünk a hősökkel.

Aki már olvasott Bernard Cornwell regényt, az tudja, hogy sokszor a fiktív figurák nőnek a leginkább a szívünkhöz, és a csak az író képzeletében élő jelenetekre emlékszünk a legszívesebben. Így a könyv végén lévő történelmi jegyzetet minden alkalommal némiképpen csalódottan olvassuk, amikor kiderül, hogy kedvenc hősünkről nem tudhatunk meg többet, mert a képzelet szülötte, vagy a kedvenc jelenetünk nem más, mint tündérmese. A Csatadal sem kivétel ebből a szempontból, noha, amint azt az író is megjegyzi, ehhez a könyvéhez volt honnan merítenie, hiszen Alfréd, latin mintára mániákusan jegyzetelt, vagy adott parancsot különféle feljegyzések készítésére.

Érdekes az is, ahogy a szerző céljainak megfelelően formálja a létező történelmi személyek jellemét is. Hol egy pozitív karakter kap negatív árnyalást, mint Lancelot az Excalibur sorozatban, hol egy negatív figura kap pozitív értelmezést, mint Guinevere. Ez alkalommal Ethelred, Alfréd sógora nyer új személyiséget.

Nehéz egyértelmű ítéletet hozni. Az Amazonon a könyv az ötből négy és fél csillagot kapott. Ha sorra vesszük a Bernard Cornwell regények építőelemeit, rájövünk, hogy tulajdonképpen a Csatadalban is minden benne van, amire számítunk, amit fontosnak tartunk, vagy amit szeretünk egy Bernard Cornwell történetben. Sőt, a nehézkes kezdet után helyenként egészen magával ragadnak az események, mégis vannak olyan elemek, (például, amikor Uhtred agyafúrtságán múlik egy jelenet kimenetele) amelyek csak árnyékuk önmaguknak. Mintha az író a pár éves szünet után maga is most próbálná felvenni a fonalat. Szerencsére a negyedik és az ötödik könyv megjelenése között már nem telt el olyan sok idő, éppen csak annyi, hogy legyen ideje a szerzőnek olyanra megírni a következő kötetet, amely méltó hozzá. Bízzunk benne, hogy sikerült neki.

Ami pedig a Csatadalt illeti, amint azt a csillagok is mutatják, csak egy hajszálnyival marad el a többi kötet mögött: mindenképpen érdemes elolvasni.

Nora Roberts: Merész álom

Eredeti cím: Daring to dream

Kiadó: Gabo (2002)

Fordító: Ligeti Ágnes

Szerkesztő: Rózsa Judit

Oldalszám: 422

Miért akarjuk elolvasni?

Tetszik a borító vagy a fülszöveg

Imádjuk a Nora Roberts – trilógiákat

Egy kis erotikus fantáziálgatásra vágyunk

A Merész álom Nora Roberts jobban sikerült történetei közé tartozik. Sőt, talán az egyik legjobb könyve. A történet középpontjában ezúttal három nővér áll, akiket azonban nem vérségi kötelék, hanem egymáshoz fűződő barátságuk köt össze, és az a körülmény, hogy egy fedél alatt nőnek fel. Laura, gazdag örökösnő, aki csupán egyetlen férfi sírig tartó szerelméről álmodik. Margo, a házvezetőnő lánya mindent akar, de leginkább csillogásra és gazdagságra vágyik. Kate, a családba fogadott árva, inkább fiús, és az eszével próbál érvényesülni. A könyv Margo történetét meséli el, de közben bepillantást nyerhetünk a másik két nő sorsának alakulásába is.

Margo Sullivan sikerrel jár, elért mindent, amiről valaha is álmodott, de aztán mindezt el is veszíti. Hazatér a házba és két nővéréhez, hogy segítségükkel újra talpra álljon. De nem csupán Kate és Laura várja, hanem Laura bátyja, Josh Templeton is, aki kamasz koruk óta szerelmes a nőbe. Közös erővel mesés, új álmot szőnek Margonak, amely feledtetheti a lánnyal régi álmai elvesztését.

Elég néhány trilógiát elolvasni Nora Roberts tollából, hogy az olvasó rájöjjön, az írónő többnyire ugyanazokkal a sablonokkal dolgozik minden könyvében. Talán ezért képes rövid időn belül olyan sok könyvet megírni. Ugyanakkor a varázslatos háttér, amely minden történetben más és más, az, ami milliókat tesz a rajongójává.

A háttér pedig ezúttal is mesés. Kalifornia spanyol stílusban épült tengerparti negyede, és a Margo múltjából származó antik tárgyak, illetve gyűjtői darabok. Aki rajong a régiségekért, és esetleg nézi a Kincskeresők című műsort, az élvezettel olvas a Látszat polcain sorakozó Waterford kristályokról és Doulton kerámiákról. Míg a divatrajongók szeme a karakter gardróbszobájában megbújó Valentino és Armani címkék említésére csillan fel.

De nem csupán sablonokból áll a Merész álom. Noha Kate Powell története egy másik könyvben vár ránk, az őt ábrázoló villanások alapján az olvasónak az a benyomása, hogy Kate az állandó, megfeszített munka következtében gyomorfekélytől szenved, ami igencsak szokatlan egy Nora Roberts hősnő esetében, hiszen többnyire egyikük sem küzd igazán komoly problémákkal. Azonban nem ez az egyetlen különös fordulat. Nora Roberts, bármekkora szenvedélyekről írjon is, nem az a fajta szerző, aki megríkatja az olvasóit. Ezúttal viszont Margo és Josh között olyan feszült helyzeteket teremtett, hogy még a legedzettebb olvasóval is előfordulhat, hogy zsebkendőért kell nyúlnia.